Habár napjainkban már minden technikai feltétel adott, hogy felszámoljuk az éhínséget, mégsem dőlhetünk hátra a fotelünkben. A mellékelt ábra is mutatja, hogy a probléma által érintett területek még jóindulattal sem mondhatók kicsinek és ez az arány nem is nagyon fog változni, amíg emberek milliói (milliárdja) élnek szegénységben szerte a bolygón.
Fontos leszögezni, hogy az éhség, alultápláltság nem csupán humán kérdéseket vet fel, hanem gazdaságiakat is. A csecsemő- és gyermekkori tartós éhezés bizonyítottan visszavonhatatlan károkat idéz elő a szervezetben, többek között akadályozva az agy egészséges kifejlődését. A legelrettentőbb adat azonban az, hogy az éhhalál minden tizedik másodpercben elveszi egy kisgyermek életét. A hagyományos élelmiszeripari termelésbe beilleszkedő új technológiák, friss reményeket ébresztenek a szakemberekben. Ezek kevésbé vitatottak, mint a manapság elcsépeltnek hangzó GMO termékek. Olcsó és időjárás-független módon előállított élelem lehet az elsődleges fegyver az éhínség elleni harcban. A legújabb irányzat hívei szerint pedig át kell gondolni a rovarokban rejlő lehetőségeket is. Természetesen feldolgozott formában való hasznosításukban kell gondolnunk mindaddig, amíg egységesen elfogadottá nem válik minden kultúra számára egy ínycsiklandozó sáska vagy megtermett pók. Látni kell azonban azt, hogy ezek nem feltétlenül szolgálják a megelőzést. Működhetnek viszont mindaddig, amíg egyéb eszközökkel, módszerekkel elejét nem vesszük a probléma további megjelenésének vagy továbbgyűrűzésének. Ami jó, az működik kicsiben és működik nagyban is. Az ember meg miért ne merjen nagyot álmodni? Legjobb példa erre Brazília, ahol a segélyezési rendszer teljes megváltoztatásával sikerült elérni azt, hogy rekordgyorsasággal csökkent az éhezők aránya az országban. A helyi termelők támogatásával élelemhez juttatták az iskolába járó fiatalokat. Egyszerre örült ennek a korgó gyomrú diák és a multik mellett hátrányból induló kisgazda is. Mellékesen megjegyzem, hogy az érintett területeken sokszor étellel csábítják iskolába a fiatalokat, mivel ez az egyetlen fix lehetőségük a normális étkezésre. Ergo, az analfabetizmus is csökkent. Komplex megoldása ez napjaink egyik legmeghatározóbb kérdésére.
Mi a helyzet Magyarországon? Kirakatba ezt sem kell tenni, az biztos. Az utóbbi időkben szélesedett azok köre, akik ingyen étkezhetnek az óvodákban és iskolákban, halovány próbálkozás pedig volt arra, hogy az ételek minőségén is pozitív változásokat eszközöljenek. Vélemények pro és kontra, elárasztották a fórumokat. Ahogy már a bemutatkozásomban is említettem, szeretnék nem állást foglalni egyik oldalon sem, hiszen véleményem szerint a dolog nem csupán fekete vagy fehér. Ehelyett leírnám egy általam látott, tapasztalt esetet.
α
Az Ormánság hazánk méltatlanul „elfeledett” tája. Szegény falvak sorakoznak egymás mellett idilli környezetben. Egy ilyen, néhány száz lelket számláló település polgármesterénél volt szerencsém látogatást tenni. Minden volt ott, ami az útikönyvekben is: erdők, vadak, Dráva. Ami meg nem volt benn, az a meglepően sok roma lakos. (Ebben a helyzetben nem lenne helyénvaló kisebbségnek hívni őket.) A munkanélküliség, nélkülözés nyomai fellelhetőek voltak a házakon, udvarokon és a tulajdonosaikon is. Egy néhány éves projekt eredményeit sikerült ekkor megcsodálnom, amit ha leírok, talán megbocsájtható lesz, hogy nem nevezem nevén a falucskát. Tehát, egy értelmiségi, fővárosi ember egyszer, szaktudásával és tettvágyával felszerelkezve leköltözött eme baranyai faluba. Polgármesternek választották, mint majdhogynem egyetlen iskolázott lényt kilométeres körzetben, aki hajlandó volt megtelepedni. Aztán elszabadult valami. A falu első embere – akit hívjunk most Ferencnek -, félretéve törvénytisztelő voltának mondjuk úgy 40 százalékát, belefogott a község átalakításába. Honos növényekkel ültette be az önkormányzati tulajdonban lévő földeket, magokat osztogatott a szegényeknek és megtanította őket ápolni a növényeiket. Első évben annyi termés lett, hogy el tudták osztani maguk közt. Másodikban már futotta a befőzésre is. A spájzok polcai, ha nem is lettek dugig a nagymama lekvárjával, de már nem álltak kongó ürességben, jobb híján szánkótárolóként használva. Majd jött újabb és újabb tavasz, nyár és ősz. A gyarapodó munka, dolgos kezeket igényelt. Ottlétemkor büszkén mondták, hogy a faluban mindenki dolgozik: földművesként. Valóban nem onnét fognak kikerülni a jövő agysebészei, de annyi biztos, hogy mindenki magabiztosan mozog a kertekben, oltja a fákat, szánt, vet, arat. A felesleget pedig az élelmiszerbankhoz hasonló rendszerben kezelik. Bizonyos hányaddal pedig kereskednek a szomszédjaikkal. Példaértékű sikertörténet, mert egycsapásra (de legalábbis néhányra) oldotta meg azt, amin az ország vezetői évek óta csak üléseznek, vitatkoznak minden látszólagos eredmény nélkül. Mondanom sem kell, hogy a bűnözés megszűnt létezni, nincsenek már cigányok és magyarok, csak olyanok, akik árokásók, traktorvezetők, zöldségpucolók, kukoricacímerezők. Vegyesen. Apropó árok. Csatornázatlan házakról lévén szó, a környezet tisztasága nem volt mindig makulátlan. Ekkor történtek az első pöcegödrök kiépítései a faluban. Engedély nélkül, közösségi munkával, némi önerővel. Ezután, nem meglepő, hogy mindenki felértékelődött a saját szemében, hiszen bizonyíthatták, hogy az akaratnak nincs határa. Csak kell a jó szél, amibe belekap a vitorla.
ω
A héten ezeket a kérdéseket tettem fel a segítőimnek:
- Helyénvaló-e, hogy míg a világ egyes tájain éheznek, másutt az élelem nem csupán létfenntartási célokat lát el, hanem élvezeti cikk, önkifejezési mód? Magyarul van-e létjogosultsága a gasztronómiának jelen helyzetben?
- Támogatod-e a közétkeztetésben történő olyan változásokat, amik azt a célt szolgálják, hogy a kevésbé egészséges fogásokat felváltsák a zsír-, só-, cukorszegényebb ételek?
- Mit teszel, tennél annak érdekében, hogy megszűntesd vagy megelőzd az éhhalál megjelenését?
Az eredmények, a kérdés jellegéből adódóan nem jeleníthetők meg diagrammon, de írásban amúgy is részletesebb képet kapunk.
Tehát:
- Abban mindenki egyet értett, hogy az étel tisztelete az elsődleges, tehát a gasztronómia ennek egy kifejezési módja. Nem elvetendő csak azért, mert a világ egyes tájain nem jutnak hozzá a napi szükséges tápanyagmennyiséghez. Azért vették legtöbben a védelmükbe, mert az étkezés remek közösségi alkalom is lehet és nem pusztán csak a tápanyagfelvételről kell szólnia. Pontosan azért fontos a gasztronómia, mert a hétköznapokban futva, lopva, nem minden esetben a minőségi fogásokat választjuk, de meg kell ragadni az alkalmat, ha mindezt rendezett, élvezhető keretek közé szorítjuk. Volt aki megjegyezte, hogy a táplálkozás túlmisztifikációját kezdi olykor felfedezni, ami nem is zavarná annyira, ha a fizetése egy jókora hányada ne a felesége gasztrohobbijaira menne el minden hónapban...
Mondhatjuk, hogy enni úgyis kell, miért ne válasszuk akkor a minőséget? De bizonyos esetekben ez igencsak a mennyiség rovására megy. Van aki szívesen ad ki ezreket, egy tálon szépen elhelyezett répadarab és (fél)hússzelet kompozíciójára. Bevallom, nem tudom igaza van-e, mert alkalmam még nem volt nívósabb étteremben enni.
- A közétkeztetés témaköre a legtöbb válaszadót felcsigázta, nyilván a gyermekkori menzás élményeknek köszönhetően. Néhányuknál valamiféle sebet is feltéphettem, mert a válaszukban az arcomba kaptam minden indulatot, amit tizenévesként a konyhásnéninek nem tudott átadni. :)
Nem volt egyöntetű a végeredmény. Bár többen mondták azt, hogy helyes, hogy a fiatalok étkezésére az iskolában is odafigyelnek, de kiemelték, hogy ami egészséges, nem feltétlenül rossz. Amit meg vagy nem sikerül prezentálni a szakácsoknak vagy a hitük megcsalta őket, mert gyermekeik nem veszik zökkenőmentesen, ha egy-egy egészségesebb ebéddel próbálják meglepni őket az iskolában. A másik oldalt képviselők szerint minden jó volt úgy ahogy volt; tehát, hogy minden rossz volt. "Mi is ezen nőttünk fel", "nem kell válogatni, de eldönteni sem más helyett, kívánja-e a változtatást vagy sem." Egy kis csoport képviselte azt az álláspontot, hogy lehetőséget kellene adni a diákoknak, hogy maguk dönthessék el, melyikből választanak. Ergo, legyen "A menü", meg "B menü". Ezek után pedig remélhetjük csak, hogy a Marika néni nem keveri össze a fazekak felett állva, melyikbe kell kevesebb sót tenni, melyikbe többet...
- A legegyszerűbben megfogalmazható válaszok érkeztek erre a kérdésre. 1: Semmit! illetve 2: Támogatok segélyszervezeteket pénzzel vagy tartós élelmiszerekkel, akik ételosztásra használják fel az adományokat.
Abban eddig is biztos voltam, hogy megoldani az éhezés problémáját, rendkívül nagy összefogás árán lehet csak. De hogy itt van-e már annak az ideje, hogy jó döntéseket hozzunk, nem tudom. Nehéz így, hogy a Föld egyik része küzd (vagy már azt sem) a mindennapi falatokért, a másik oldalon pedig iparág épült arra, hogy segítsen az embereknek kevesebbet enni vagy elintézni azt, hogy legalább kevésbé látszon az eredménye.
